Csaknem négy hónapja nem találkoztunk, de nem tudom kiverni a fejemből Mr. Sense-t. Vártam az alkalmat, hogy spontán, vagy legalábbis félig spontán találkozhassunk, míg végre adódott egy lehetőség. Nagyon vártam, izgultam hogy újra találkozhatunk, és féltem hogy mi lesz ha rosszul sül el. Odafelé az úton minden végigfutott az agyamban. Mi lesz ha meg sem akar ismerni, mi lesz ha nem is találkozunk, mi lesz ha egyszerűen csak leráz... Igyekeztem nem gondolni ilyesmire, de hát ebben a helyzetben talán ez érthető. A barátnőm mellettem volt lelki támaszként is, ha netán valami rosszul alakulna. Hónapok óta nem találkoztunk, és előtte sem túl gyakran. Nem tudom milyen emlékek élnek benne rólam.
Az esemény előtt hosszan kellett várakozni. Tudtam, hogy ő már bent van, és dolgozik. Én türelmesen vártam, amíg a mi csoportunk is sorra kerül, de közben a szememmel azt fürkésztem, hogy meglátom-e valahol a távolban. A barátnőmmel beszélgettünk a zenészekről, énekesekről, celebekről, amivel én nehezen tudok mit kezdeni, mert kevéssé érdekel. Ha tetszik a zene vagy megismerek egy celebet aki emberileg szimpatikus az más, de így általánosságból én nem tudok rajongani egy celebért... valahogy ez tőlem nagyon távol áll. Ebben csak a sok sok marketinges munkát látom, nem az igazi értéket.
Hosszas várakozás után végül a folyosó végén leültünk két székre, pont az egyik ajtóval szemben. Kicsivel később az ajtó kinyílt, és a kijövő emberek között megláttam Őt. Nem tudtam, hogy észrevesz-e, megismer-e... De ahogy jött a hosszú folyosón, már távolról egy látványos meghajlással köszöntött. Elmosolyodtam, de az első pillanatban fel sem fogtam, hogy ez nekem szól. Közelebb jött, adott puszit, és beszéltünk pár szót. Egyszerre a szívem gyorsan dobogott és a gyomromban a kis lepkék repkedni kezdtek. Kedves volt és nagyon tetszett, hogy maga mögött hagyta a "celeb sallangokat". Pont úgy viselkedett, ahogy nekem a legjobban tetszik. Néhány perc után aranyosan mondta, hogy ő kimegy a levegőre amíg szünet van, így otthagyott minket. Én a fellegekben szálltam, már ezért megérte eljönni egy eseményre, ami engem egyáltalán nem érdekelt.
Hamarosan beültünk a helyünkre, de én még kiszaladtam egy utolsó mosdóra a hosszas üldögélés előtt.
Ajtókon ki-be, majd ahogy közelebb érek, ő ott áll kint az egyik ajtónál egyedül. Ahogy közelítettem észrevett. Megálltunk beszélgetni. Nagyrészt általános témakörök, és főleg én kérdeztem arról, ami ott történik és hogy ez milyen szoros időbeosztással jár. Aztán ő kezdett kérdezgetni, hogy hogy vagyok, hogy kerülök ide stb. Aranyos volt, ahogy érdeklődött, de sokat nem árultam el. Viszont arra rájöttem, hogy változtatnom kell a gondolkodásomon, nem szólhatom le azt a dolgot, ami neki az élete, a munkája. Neki már sokkal szolidabban fogalmaztam, mint korábban a barátnőmmel való beszélgetés közben. Rosszul vette volna ki magát, ha leszólom azokat az embereket akik körülveszik, akik a barátai, vagy azt amit ők ott együtt csinálnak... Így hát gyorsan improvizáltam valamit, amit azelőtt még sosem mondtam erről a témakörről. Nem hazudtam, azt nem tenném, de igyekeztem finomabban fogalmazni, és inkább a jó oldalát nézni. Mit meg nem teszek egy pasiért! :D Éreztem, hogy kérdezne még, de nem tudja mire kellene rákérdezni. :)) Közben velem szemben állt, közel, és ahogy a szemembe nézett és mosolygott...elolvadtam. Ahogy ott álltunk, olyan jó érzés volt már ez is. A kis pillangók a gyomromban, a szívem hevesen ver...úristen, mi történik velem?! Hogy a fenébe vesz így le a lábamról?! Mi az, aminek így bedőltem nála? Én magam sem értem magamat.
A beszélgetést gyorsan félbeszakítottam, hogy még el kell szaladnom mosdóba mielőtt kezdünk, mert utána egy hosszabb etap lesz. Mondta hogy igen, a végéig már nem engednek ki. Végigfutott az agyamon, hogy mondjam neki, hogy a végén még találkozunk vagy bármi, de nem tudtam hogy ez jól jön-e ki...így csak mosolyogtam, megfordultam és otthagytam...gondoltam nem köszönök el, mert akkor hátha a végén keres még. A műsor alatt végig az arca volt előttem, ahogy beszélgettünk és mosolygott rám. Annyira éreztem, hogy ez neki is számít. Közben rájöttem, hogy ez a világ annyira más, mint amit én élek. És ha az élete részévé akarok válni, akkor az elutasítás vagy érdektelenség helyett sokkal inkább kíváncsian és érdeklődve kell a dolgok felé fordulnom. Ha neki ez fontos, akkor a minimum, hogy én is valahogy helyet keresek itt magamnak. A családja, a barátai támogatják ebben. Fontos az elismerés, a visszajelzés. Rájöttem, hogy ha nem is fogok az első sorban csápolni, de mindenképpen meg kell találnom az egyensúlyt.
A végén nem maradtunk sokáig, a barátnőm már türelmetlen volt és elindultunk haza. Jó lett volna még látni, de azt hiszem egyszerre elég ennyi. A telefonom lemerült, pedig izgultam hogy esetleg ír-e...vagy hogy esetleg én írok neki. Nagyon feszített a tempó neki mostanában, de azt hiszem egy kedves üzenet, hogy valaki gondol rád, az mindig felvillanyoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése